Csögle története

A település története a honfoglalás korig nyúlik vissza. A falu neve Csögle/Csigla/, mely gyepüt,sövényt jelent és a török nyelvből eredeztethető. A falu első okleveles említése 1275-ből ismert Chigla néven. A megye legnépesebb egytelkes nemesi faluja volt. 1488-ban 52 kúriális család lakta. A község a török háborúk alatt is lakott volt, 1603-ban kilenc nemes fizetett taksát. Csögle a középkortól kezdve a XIX. századig, sőt még azon túl is a nemesi közbirtokosság irányítása alatt állt. Az 1715-ös az 1828-as összeírás a falut tiszta nemesi falunak mondta. Kimondottan agrár falu volt, gabonatermelés és gyümölcstermesztés volt a fő foglalatossága. A XV. századtól a falu törzsökös lakosságát a Barcza, Bede, Bereczk,Boros, Csögley, Dancs, Farkas, Fekete, Gáncs, Györgyfy, Mihályi, Ösztövér, Pethő, Sas, Szolgabíró, Tügyes nemes családok adják. A XVII. századtól folyamatosan növekedett a község lakossága. A kisnemesi tulajdonosok a kor szokásainak megfelelően, közösen művelték a földjeiket, az erdőt és a legelőt közösen használták.
1948 után megkezdődtek a tagosítások, de általános birtokrendezésre csak 1852-től került sor, a szomszédos Egeraljával és Adorjánházával egy időben. 1945. január 1-én kisközség volt, körjegyzőségi székhellyel. 1951. októbere és 1966. január 31. között a faluban önálló tanács és hivatali szervezet működött 1966. február 1-től Csögle székhellyel Csögle és Kiscsősz községek közös tanácsot hoztak létre, melyhez később kapcsolták Adorjánháza, Kispirit és Nagypirit községeket is.
A falu nemessége aránylag kis területen gazdálkodott, mégis minden módon törekedett megtartani nemességük hírét és becsületét. Minden háborúban voltak köztük bátor és harcos, az országot fegyveresen szolgáló férfiak. A falu régi oklevelei, melyekben a régi kiváltságokat nyerték, az idők során elvesztek, vagy megsemmisültek. A község nemességét és birtokjogát bizonyító diplomák közül első Bertalan veszprémi püspök 1227-ben kelt levele, a második a csornai konvent 1470-ből datált oklevele volt.
Ismert Corvin Mátyástól is egy töredékesen fennmaradt levél 1464-ből. VI. Károly császártól 1722-ben nyert a falu újító oklevelet. Ebben figyelembe és fontolóra véve a falu hűségét és hűséges szolgálatait, melyeket a Magyar Szent Koronának és a magyar királyoknak tettek és ígérik, hogy a jövőben is tenni fognak a „kulturális” Csögle falut, ˝melyet elődeik emlékezet óta valóságos és békés használatában, uralmában és folyamatos bírásában voltak”, annak nemes lakóinak „adja és juttatja igaz határjeleik és régi határaik között”, minden hasznukkal és tartozékaikkal. A falu első pecsétnyomóját a XVII. század végétől vehették használatba. 1902. július 1-én egy miniszteri rendelet alapján egységes pecsétnyomókat kezdtek rendszeresíteni. Ennek nyomán 1909-re új pecsétnyomó készült a községre nézve is, mely megtarthatta korábbi címerét. Ekkor már megjelentek a színek is a bélyegzőkön. 1949. április 7.-i Bm rendelettel a községi címeres bélyegzők használatát betiltották, majd 1949. november 9.-én a községi címeres zászlók viselését is megtiltották. Ettől kezdve évtizedeken keresztül elestek a sajátos identitást kifejező és évszázadokon át jogosan és büszkén viselt jelképeik használatától.
A község képviselői 2000. januárjában döntöttek úgy, hogy felkutatva a régi jelképeket, azokat ha lehet változatlan formában ismét bevezetik. Ennek hatására ma már rendelkezik a falu ismét címerrel, bélyegzővel és zászlóval.

Csögle ma

Demográfiai adatok; lakosságszám 2009-ben 712 fő. Ebből 0-18évesek 150, 19-60 évesek 384, 60 felett 178 fő.
Az elmúlt évek során a népesség csökkenő tendenciát mutat. A fiatalok elvándorlása sajnos nehezen védhető ki. Egyesület alakult melynek céljai közt szerepel olyan programok és kezdeményezések szervezése mely a fiatalokat helyben tartja és tartalmas, kellemes időtöltést kínál számukra, segít a generációk közötti különbségeket áthidalni, összefogásra és a hagyományok tiszteletére tanít. A nyugdíjasklub immár 10 éve működik településünkön és őrzi régi szokásainkat, kutatja múltunkat . Tagjai aktív résztvevői a község rendezvényeinek szerepelnek a falunapokon és a szüreti felvonuláson is. A helyi sportkör is összefogja a fiatalokat tartalmas elfoglaltságot adva számukra. A polgárőr és tűzoltó egyesület pedig garancia a lakosok számára a biztonságra.
A környező városokban dolgozik az aktív munkavállalók jelentős része, helyben a vállalkozók nagyobb hányada mezőgazdasággal, állattartással foglalkozik. A község foglalkoztatottságának helyzete az országos átlaghoz viszonyítva kedvezőtlenebb, a munkanélküliség - 8,5 %-os - az országos átlagnál magasabb, ugyanakkor viszont a térség más településeihez viszonyítva alacsonyabb. Ez több tényezőnek köszönhető: az önkormányzat - a meglehetősen szűkös kereteket maximálisan kitöltve - él a közhasznú foglalkoztatás lehetőségével, igyekszik segítséget nyújtani a munkaerőpiacról átmenetileg kikerülteknek. A munkanélküliek naprakész tájékoztatása érdekében folyamatos, jó kapcsolatot tart fenn a munkaügyi központ kirendeltségével, a gazdálkodó, valamint a civil szervezetekkel. A helyi rehabilitációs munkahely 15 fő foglalkoztatását biztosítja, mely a régi alsó tagozatos iskola épületében kapott helyet.
Kereskedelmi és vendéglátó egységek is megtalálhatók a lakosság ellátására. Szerencsések vagyunk hisz van körzeti megbízottunk. Posta is működik az önkormányzat egyik épületében. Az iskolát – óvodát társulás formájában tartjuk fenn, Körjegyzőségünk - Adorjánháza, Csögle, Egeralja, Külsővat – településekkel közösen a Polgármesteri Hivatalban működik. Könyvtárunk a kultúrotthonnal közös épületben található. A község fejlesztési lehetőségei a pályázatoknak köszönhetően kedvezően alakultak: belterületi utakat újítottunk fel, buszöblöket alakítottunk ki. Megújult az iskola és az orvosi - fogorvosi rendelő, védőnői szolgálat, a kultúrotthon felújítására is sor került. Erre azért is szükség volt mert az Önkormányzat épületében a házasságkötő termet átépítettük új irodák és kiszolgálóhelyiségek kaptak helyet, a mozgáskorlátozottak számára is megközelíthető lett az épület. A kultúrház pedig méltó környezettel a házasságkötések és más események helyszínéül szolgálhat.
A falukép alakítására nagy gondot fordítunk, igyekszünk megőrizni a község egységes képét. Az első és második világháború 61 hősi halottat követelt Csöglétől. Emléküket, nevüket ma a faluban felállított emlékmű őrzi, melyet az Önkormányzat felújíttatott, és 2009 októberében fennállásának 75. évfordulóján ünnepséggel rótta le tiszteletét a háborúban elhunyt helyiek emléke előtt.

 Csögleiek a II.világháborúban

A háború folyamán katonai szolgálatra bevonultak a következők:

                                               A hősi halottak névsora

(Nevük a hősi emlékműre fel van vésve)

Balogh Ernő                                               Gáncs Béla 

Baráth Lajos                                              Gibiczer Károly

Barcza Jenő                                               Gyarmati Imre                                        

Bodor Ernő                                                 Györffy Géza

Boncz Dániel                                             Györffy Károly

Burján Géza (Márton fia)                          Gyűrű Sándor          

Buzás Géza                                                Holcz Kálmán

Buzás Kálmán (Dániel fia)                      Horváth Károly

Ferenczi Béla                                             Józsa Gábor

Fülöp Lajos                                                Kun Géza
                                    Márkus Dezső

                                    Pesztericz Pál

                                    Szakál Dénes 

Hadifogságban voltak:

Balogh Pál,Balogh Zoltán,Balogh Zsigmond,Baráth Kálmán,Baráth Lajos,Barcza Béla,

Burján Géza,Dömjén Kálmán,Ferenczi Sándor (Imre fia),Gyarmati Lajos,Patkó Lajos,

Patkó Sándor,Szabó Dénes,Szabó Lajos (Dénes fia),Zábrák Béla.

 1944. november 1-jén az alább fölsoroltakat bevonultatták Pápára munkaszolgálatra, egy ott állomásozó kb. 200 főből álló munkásszázadhoz. Leginkább foglalkoztatták őket. A saját ruhájukban dolgoztak, angyalbőrt nem kaptak. A századot néhány hét múlva elvitték Csórra, Nádasladányba. Itt voltak addig, míg a szovjet arcvonal meg nem közelítette Csórt. Ekkor visszavonták őket, először Veszprémbe, majd újra Pápára. Innen március elején hazakerültek, és a dabronyi erdőn dolgoztak fakitermelésen. A kitermelt rönkfát a németek szállították el. Pápára a következők vonultak be: 

Barcza Béla (János fia),Barcza Géza,Bende Dezső,Biró Jenő,Bodor Jenő (Lajos fia),

Burján Dezső,Dékány Lajos,Drácz Lajos,Erdélyi Dénes,Horváth Elek,Németh Lajos,

Szalai József,Szalai Lajos.

Külön megemlékezünk Baráth Lajosról, akinek neve a hadifoglyok és a hősi halottak között is szerepel.Baráth Lajos a Budapesti Helyiérdekű Vasútnál (HÉV) dolgozott mint kalauz, és mint egyenruhás kalauzt fogták el az oroszok, mikor Budát elfoglalták, és elvitték mint foglyot a Szovjetunióba. 1946 tavaszán a HÉV értesítést kapott, hogy Baráth Lajos kalauz útban van hazafelé, rövidesen hazaérkezik. Erről Baráth Lajos szülei is értesültek.De hiába várták, sohasem érkezett haza, és semmit sem sikerült megtudni arról, hogy miért maradt oda. Valószínű, hogy útközben hazafelé a fogolyszállító vonaton meghalt. Mert, sajnos, ilyen eset gyakran fordult elő.Baráth Lajos testvéréről, Baráth Kálmánról pedig azért emlékezünk meg, mert ő volt a legrövidebb ideig foságban. Baráth Kálmán őrmester a jánosházi közlekedési csendőrőrsön szolgált. Mikor az arcvonal megközelítette Jánosházát, készülődtek, hogy a gépkocsijaikkal elindulnak nyugat felé. Azonban mire ez megvalósult volna, ott lettek az oroszok, és így fogságba estek. Celldömölk, majd onnan Nemesszalók felé kísérték őket. Nemesszalók közelében Csögle felől erdő van, és itt sikerült meglépnie, így fogsága csak néhány óráig tartott. Nemesszalók egy jó órányira van Csöglétől, így hamarosan hazagyalogolt. Mikor beért a faluba, a Petőfi utcában Ferenczi Gyula bácsi meglátta, behívta a házába, és azt tanácsolta neki, hogy vesse le az egyenruhát, mert a szülei háza mellett – mely magányos ház – oroszok hadifoglyokat gyűjtenek. És hátha őt is besorolják a többi közé. Gyula bácsi adott neki civilruhát, ő átöltözött, úgy ment haza, és sikerült elkerülnie az elfogatást.A fogsággal kapcsolatos élményeimből is egy csokorravalót. Mint számvivő törzsőrmester a Belügyminisztérium VI. b. osztályán, mely a csendőrségi szolgálati ügyekkel foglalkozott, voltam beosztva mint irodai dolgozó. A bizalmas – az iktatásnál „res.” jelzésű – iratok iktatását és irattározását végeztem, és az osztály könyvtárát kezeltem.1944 késő őszén az osztályt elköltöztették Szombathelyre, majd onnan március 25-e körül elvonultunk Ausztriába, ahol Grácban kötöttünk ki. Oda április első napjaiban érkeztünk. Negyedikén a németek elszedték a puskáinkat (más fegyverünk nem volt), azután a gráci pályaudvaron dolgoztattak bennünket. Nem mondták ugyan, hogy foglyok vagyunk, de annak éreztük magunkat.

Április közepe táján az oroszok odaérkeztek, és akkor az ő fogságukba kerültünk. Nem mindenki, mert az ott volt magyar katonák egy része az oroszok odaérkezése előtti napon nyugatra távozott.Akik ottmaradtunk az oroszok foglyaiként, még 4-5 hétig ott dolgoztunk Grácban. Akkor fogvatartóink összeszedték a magyar foglyokat – mintegy ezer főt – és elindítottak bennünket gyalogmenetben Magyarország felé.Az első úticél Körmend volt. Azt mondták, hogy ott kapunk dokumentet, s azzal majd hazamehetünk. Négy-öt napig gyalogoltattak bennünket Körmendig, s közben ahol ránk esteledett, megaludtunk, többnyire valami rétségen. A napi egyszer-kétszeri étkezést úgy oldották meg, hogy ahol valami orosz támpont alakult a megszállás folyamán, ott adtak búzalevest meg naponta fél kiló körüli kenyeret.Körmenden nem kaptunk dokumentet, hanem tovább indultunk Jánosháza felé. Jánosháza közelében alkottak ugyanis egy fogolygyűjtő tábort, s oda szántak minket is. A Körmend és Jánosháza közötti mintegy 50 kilométeres távolságot két nap alatt tettük meg. Ott azonban nem fogadtak bennünket, mert a tábor már telítve volt.Onnan a Celldömölk tájékán levő Intapusztára utasították csoportunkat, ahol szintén működött egy gyűjtőtábor. Mivel közeledett az este, megaludtunk a táboron kívül. Másnap 2-3 órai menet után érkeztünk Intára. Ott befogadtak bennünket, de csak a szabadban, a tüskésdróttal koronázott drótsövényen belül kaptunk elhelyezést. Az idő nem volt hideg, de a köpenyemen kívül más takaróm nem volt.Megemlítem, hogy kísérőink és őrizőink nagy érdeklődést tanúsítottak a személyes apró tárgyaink iránt. Különösen az óra és a gyűrű érdekelte őket, ezért ezektől szívesen megszabadították a foglyot. A karórám Intapusztán lett oda. Az addig zsebben rejtegetett jegygyűrűmet belevarrtam a köpenyem gallérjába, így sikerült hazahozni.Intapusztán május végéig maradtunk, közben az ottani jelentős fogolyállományból folyt az elszállítás. Ez idő alatt néha dolgozni vittek bennünket. Többször voltunk az ostffyasszonyfai vasútállomáson vagonkirakási és berakási munkára. Egy esetben, mikor innen hazafelé tartott velünk a gépkocsi, egy útmenti bokros résznél egy fogoly kiugrott az autóból. De mielőtt elrejtőzhetett volna, az őrök egyike géppisztollyal rálőtt, el is találta, és meghalt a menekülni igyekvő szerencsétlen.Május végén egy reggel összeszerveztek bennünket a szokásos ötös oszlopba, és a celldömölki állomásra kísértek bennünket. Ott tehervagonokba költöztettek bennünket. Bár elég szűken fértünk el a vagonokban, jó hosszú vonatszerelvény alakult ki. Azt senki sem mondta meg, hogy hová utazunk. A berakodás befejezése után hamarosan elindult velünk a szerelvény Budapest felé.Budapesten a Keleti pályaudvarra futott be a vonatunk. Itt mozdonyt cseréltek, és másnap reggel indult velünk a vonat. Indulás előtt odajött a mozdonyvezető a vagonunk tüskésdróttal díszített ablakához – véletlenül az első vagonban szorongtam én is – és barátságosan, jóakaratúan közölte velünk, hogy ő – a kapott utasítás szerint – Focsaniig visz bennünket. Így már világossá lett előttünk, hogy a Szovjetunióban kötünk ki, tehát dokumentre már nem számíthatunk. Az igen jóravaló mozdonyvezető aztán elindult velünk, és elvitt bennünket Focsaniba. Ott nagy átmenő tábor volt. Körülbelül négy nap alatt értünk oda.

Akkor át kellett telepednünk egy másik vonatszerelvénybe, amely orosz vagonokból állt, és bizony ezek még távolabb álltak a Pullmann kocsiktól, mint az eddigi szerelvények kocsijai. Úgy beszélték ott, hogy ezek olyan kocsik, melyeknek a tengelyén a vasút nyomtávjájának megfelelően a kerekeket át lehet állítani. Egyébként ezek kisebb kocsik voltak, mint a magyar teherkocsik, melyeken eddig utaztattak bennünket. A vagonlétszám azért megmaradt úgy, ahogy volt, és bizony olyan zsúfoltság lett ezekben a „pullmannokban”, hogy a padlón ülve fértünk el, kinyújtózkodni, feküdni nem lehetett.A berakodás után hamarosan elindult velünk a gőzös. Most már dokumentet nem ígért senki, és azt sem kötötték az orrunkra, hova vezet az utunk.Három hétig utaztunk keleti, kissé északkeleti irányban. Az úton kb. fél kiló kenyeret kaptunk naponta, meg reggel és délben főtt ételt. Reggel valami feketekávészerű folyadékot, délben búza-vagy korpalevest és abból kását, egy-két belevágott szalonnadarabkával, néha egy kicsike sült halat vagy egészen apró főtt halacskát. Az ételeket a vonatra fölrakott készletekből a vonaton készítették el egy vagonban berendezett konyhán, ahol kondérokban főzni is tudtak. Az étel kiosztása a nagyobb állomásokon történt, míg ott a vonat várakozott. A kihordásához minden vagonból 2-2 embert gyűjtöttek be a kísérőink, akik vödrökben hozták az ételt, és nagy kanalakkal kiporciózták a vagonokban. A kenyeret a déli étkezéskor hozták és osztották ki. Az étkezéssel kapcsolatban nem is volt lényeges hiányosság, hanem a két vödör víz, amit naponta vagononként adtak, igen kevésnek bizonyult. Egy kulacsaljjal jutott belőle, és a júniusi melegben sokat szomjaztunk. Egyszer az segített rajtunk, hogy jó zápor kerekedett, és a vagon tetejéről lecsurgó esővizet az ablaknyílás tüskésdrótjai között kinyúlva csajkával, kulaccsal,kulacsaljjal – kinek mije volt – fölfogtuk és megittuk. Sajnos utunkon eső csak egyszer volt.

Így utazgattunk, és június vége felé közeledtünk a Volgához. Át is haladtunk Kujbisevnél a Volga hídján, és hamarosan megállt velünk a vonat Kujbisev pályaudvarán. Ott közölték velünk, hogy nem utazunk tovább, hanem kirakodunk. Ez meg is történt, utána ötös oszlopba rendeződve bekísértek bennünket a városba. Ott egy üres laktanyában helyeztek el bennünket. Az első éjjel csak a padlón aludtunk – a szobák üresek voltak – de már másnap hoztak emeletes vaságyakat, így megfelelő alvóhelyünk lett. Odaérkezésünk után a harmadik nap mentünk dolgozni: a gyárak udvarán takarítottunk. Kujbisev a Volga keleti partján, egy hajtűkanyar mellett fekszik. A szibériai és a turkesztáni vasút itt ágazik további hosszú útjára. A városban háborús károk nem voltak, oda már nem jutottak el a német bombázók. A városnak 1935 előtt Szamára volt a neve.

Június 20-a körül kb. 200 főt közülünk hajón kivittek dolgozni a Kujbisevtől a folyási irányban 8-10 km-re a Volga mellett levő kolhozba. Burgonyát, káposztát és egyéb konyhakerti növényeket termeltek. A kolhoz Kujbisev városellátó zöldövezetéhez tartozott. Egy régóta nem használt juhhodályban helyeztek el bennünket. A dolgunk burgonya és káposzta kapálása volt. Napi 8 órát dolgoztunk, általában nem nagyon nógattak bennünket. A déli pihenő alatt a Volgában meg is szoktam fürödni. Mint valamikori folyamőrt, nagyon érdekelt a Volga. Eszembe jutott gyakran a dal:

„Csend ül a Volga vizén,

Esteledik kicsikém…”

Munka után estefelé dalolgatni is szoktunk. Ezt is gyakran elénekeltük.

Az ellátásunk itt jobb volt, mert a kolhoz is hozzájárult terményeivel az ellátásunkhoz. Itt háromszori étkezést kaptunk és napi 70 dkg kenyeret.

Bár a fentiek szerint nem volt rossz dolgunk, talán ottlétünk harmadik reggelén a létszámellenőrzésnél kiderült, hogy ketten megléptek közülünk. Ekkor a felsőbbség elrendelte, hogy be kell keríteni hodályunkat. Ennek a parancsnak úgy tettek eleget őrizőink, hogy a rendelkezésre bocsátott anyagból kerítést csináltattak velünk a hodály körül, mégpedig úgy, hogy egymástól 4-5 méter távolságra 70-80 cm magas földbevert karókkal körülvettük a hodályt, és a karók tetejére körül egy szál drótot szegeztünk. Így lett bekerítve a lakosztályunk, és – érdekes – nem is szökött meg ezután senki! Egyébként őriző nem volt éjjel sem a hodály körül.

Egy hetet dolgoztunk a kolhozban, amikor az a váratlan esemény történt, hogy hajón visszavittek bennünket Kujbisevbe, oda, ahol előbb is voltunk. Ott orvosi vizsgálat következett, melynek során a nem teljes munkabírású foglyokat kiválogatták, de akkor még nem közölték velünk, hogy ez miért történik. A nem teljes munkaképességűek csoportjába én is belekerültem, annak köszönhetően, hogy egy 1941 őszén történt lövési sérülés miatt a bal lábszáram huzamos talpon levés után erősen megdagadt, és ezt a vizsgáló orvos is megállapította.

Az orvosi vizsgálat során kiválogatott mintegy 200 embert sorakoztatták, majd a sor előtt egy tiszt végigment, és akinek lábán jó lábbelit észlelt, azt kiléptette a sorból, majd a kiléptetetteket külön sorakoztatta, és elrendelte, hogy vessük le a lábbelinket. Voltak csizmások, bakancsosok. Én az utóbbiak közé tartoztam. A csizmák, bakancsok helyett szürke posztócipőt osztottak ki. A cipő mind egyforma méretszámú, kb. 41-es volt, így majdnem mindenkinek kicsiny lett. De a bajon könnyen segítettünk. Ugyanis a cipő posztója apró vasszegekkel volt a fatalpra rászegezve, s a cipő orrán egy-két szeget kihúztunk, így a lábunk nagyujja kinyúlt a cipőből, és ekként a cipőt befűzve, nagyszerűen lehetett járni benne. Nem szorított a cipő!

A cipőakció lebonyolítása után az új cipőben megint sorakozó – ötösével, oszlopban – és kikísértek bennünket a pályaudvarra. Ott már várta csapatunkat egy hosszú teherszerelvény. Az előkészített vonatra nemcsak a mi csoportunkat szándékoztak fölültetni, hanem Kujbisev több hadifogoly-lelőhelyéről gyűjtötték össze a szállítmányt kitevő mintegy 1200 embert. Mielőtt a fölszállást megkezdtük volna, egy orosz tiszt tolmács útján közölte velünk, hogy hazamegyünk, szálljunk föl a vonatra! Az elosztás szerint fölrakodtunk a vagonokba, ahol nagyobb hely jutott egy-egy embernek, mint amikor kifelé vittek bennünket. Mindenkinek jutott fekvőhely is a padlón, így éjjel lefeküdve tudtunk aludni.

Július 30-án indultunk el a vonattal Kujbisevből, és augusztus közepén érkeztünk Jassyba. Ez moldvai város, magyar neve: Jászvásár. Ott is nagy átmenő fogolytábor volt, mint Focsaniban. Kifelé is mentek innen a fogolyszállítmányok.

A hazafelé vezető utunkon a nagyobb állomásokon gyakran találkoztunk olyan vonatokkal, melyek még kifelé vitték a foglyokat. Olyan eset is akadt, hogy a kifelé tartó fogolyvonat a mellettünk levő vágányon állt, és így át tudtunk beszélni egymáshoz. Csodálkoztak a kifelé vitt sorstársak, hogy mi már hazafelé megyünk. Mi meg biztattuk őket, hogy hamarosan ők is hazakerülnek. Azt is mondtuk nekik: „Fölszeditek a krumplit, aztán jöhettek!” Sajnos a foglyok hazaszállítása nagyon elhúzódott. Például Patkó Sándor barátom 5 év múlva, 1950-ben térhetett haza.

Jassyban másik vonatra rakodtunk át, amely hamarosan indult is velünk hazafelé, és augusztus 18-án reggel érkeztünk Szegedre. Kirakodtunk a vonatból, és itt végre megkaptuk az elbocsátó dokumentet. Ebédet is kaptunk egy ott már működő hadifogoly-elbocsátó iroda jóvoltából. Adtak pénzsegélyt is, hogy legyen az útra egy kis költőpénzünk. Ez a hazafelé vivő további úton a szükséges kiadásokra elég is volt.

Ezután az első kínálkozó vonattal elindult ki-ki hazafelé. Én Budapestre, onnan Nagytéténybe utaztam, mert ott volt a lakásunk. De a lakás már nem volt a miénk. Kirakták a holminkat, és más költözött bele. A bútorunk, holmink egy részét a jóravaló házmester megmentette: berakta a saját lakásába, de jó része odaveszett.

Nagytétényből hazajöttem Csöglére. Augusztus 20-án estefelé értem haza. Elsőnek a Csögléről hadifogságba kerültek közül. Kezdhettük az új életet.

 Csögle község a háborús cselekmények miatt épületekben kárt nem szenvedett. 1944. március végén néhány bomba esett a határba, a falutól keletre kb. 700 méterre. A bombák nagy gödröket vágtak, de egyéb kárt nem tettek. 1945. március 28-án néhány kisebb bomba esett a faluban Németh Imre portájának hátsó részére, ahol a szekere megrongálódott. Esett még két kisebb bomba a Kossuth utca beépítetlen részére, Baráth Zoltán asztalos háza közelébe, amelyeket orosz repülők ejtettek le. Az orosz csapatok akkor voltak itt átvonulóban, és az első bomba leesésekor Németh Imre háza közelében kértek egy fehér lepedőt, és azzal integettek a repülőknek. Lobogtatták a lepedőt, és azután nem is esett bomba.

Csöglén és környékén harcok nem voltak. A németek hátráltak, az oroszok pedig követték őket. Csöglén az áthaladás 1945. március 28-án történt.

Csögle, 1989. szeptember 30.

 Beküldte: Szabó Dénes,Csögle

                  CSÖGLEIEK AZ I. VILÁGHÁBORÚBAN

 Elöljáróban annyit, hogy Csöglének az első világháború idejében mintegy 1300 lakosa volt. Az alábbiakban fölsorolom a háborúban részt vett csögleiek nevét, és ami közelebbi adat még megállapítható volt. A fölsorolás tartalmazza a háborúban elesettek, eltűntek nevét is, de ezeket külön is fölsorolom úgy, amint a hősi emlékműre föl vannak vésve. A résztvevők és a hősi halottak nevét betűrendben sorolom föl, és a név után az eddig földerített adatokat föltüntetem. A háborúban részt vettek közül jelenleg már csak egy személy: Balogh Béla van életben. Az ővele folytatott beszélgetés eredményét írásom végén közlöm. A résztvevők fölsorolt neveit a jobb eligazodás érdekében sorszámmal is elláttam.

 A résztvevők

1. Ambrus Benő, nős,1 fiú,2 lány.

2. Ambrus János, nőtlen szül.1898.,gyalogság

3. Ambrus Lajos, nős, 1 fiú, Ambrus Jánosnak testvérbátyja.

4. Bakai Károly, nős, 2 fiú,2 lány.

5. Balogh Béla, nőtlen, tüzér, egyedül ő van életben a résztvettek közül.

6. Balogh Dénes, nős, 2 leány. Sebesülten Sziléziában kórházba került. Felesége itt meglátogatta.

7. Balogh Elek, nőtlen.

8. Balogh Ernő, nőtlen, Elek bátyja.

9. Balogh Géza, nőtlen, gyalogság.

10. Balogh Jenő, nős,